.whispering.

Sikoltó neszeket üldöz az őszi szellő, nevető iramban,
suttogja gyáván: magányban rejlő, téli siralomban.
Ébredj, légy átkozott, szíved por és hamu,
várja az élet, öli az álom, létezésed tabu.



Volt olyan pillanat az életedben, amikor mindent megbántál?|Jót és rosszat.
Amikor úgy érezted, hogy Neked már a minden is mindegy?
Amikor csalódtál?|az életben.
Minden rosszban van valami jó.


Nem tudom helyrehozni. Nem tudok jobb lenni.
Aki ezt várta, az csalódni fog.



Biztos ezt akarod?-kérdezte az őr és zsebéből egy apró kulcsot vett elő.
Igen-válaszoltam némán.-csak aludni akarok.
Lágyan elvettem kezéből álmaim elérésének kulcsát és a vaskapu felé indultam.
-Várj kérlek, gondold át. Ebből az álomból, nem holnap fogsz felébredni. Talán évtizedek, századok, talán még több. Csak egy gyermek vagy. Lemaradsz mindenről, mire számodra is felkél a nap, talán mindenki akit szerettél...-de nem tudta befejezni a mondatot.
Kezem ekkor már a kilincsen volt. Erőteljesen lenyomtam és szemem elé tárult a legfurcsább szoba. Kő-, vas-, arany-, acél- és más anyagból készült székekben alvó márványhalhatatlanok sora.
-Talán egyszer megbánom-suttogtam inkább csak magamnak és leültem az egyetlen ezüsttrónusra.
Halk nevetéssel kiejtettem az utolsó szavakat, melyekre egy pillanatra beleremegett a terem
-somnus aeternus-
Elhalt a nevetés. Márványmosoly.

.önkép.

Vak vagy Te is, naív gyermek, nevető bohóc
Részed a semmi, féktelen álmok, életed kolonc.
Egy vagy Te is, névtelen senki, ártatlan bűnök,
Lehetetlen vágyak, darabokban hulló tükrök.
Vértelen ereid éltetik hangtalan szíved,
Tudatod alatt apró csengő hang dúdolja rímed.
Szemed takarja fátyol, örök ádáz átkok,
Ne félj, álmodban testedbe tőröket mártok.
Szögek sértik a keresztet, mi nyakadban fekszik,
Nincsen lelked, helyén üres sík rejlik.
Üres vagy Te is, egy céltalan árva,
Csak vagy, létezel némán, talán egy szebb holnapra várva.
De nem jön a Nap, csak a Hold játszik fényesen,
Nevet az ég, tested lehúz és tátog kényesen.
Nem vagy Te, se szent, se árny,
Egy csillag vagy a sok közül, nincsen szárny.
Halandók közé száműzve, ez légyen sorsod,
Mi fontos volt, mit elhagytál, egy érintésben hordod.
Szoborként lélegzel, képeken merengsz,
Csalódsz, s folyékony üvegből kerítést emelsz,
Majd hiányt érzel, világokat rombolsz,
Tintával vegyített könnyekben tombolsz.
Majd elér a végzet, hisz Te sem vagy más,
Ne sírj, ne könyörögj, Otthonra Te sem találsz...

.érzelmek.

Úgy érzem magam, mint egy utolsó párizsi szajha, kit mindenki kénye-kedve szerint dobálhat és ki a szüzességére a legbüszkébb. A szüzességre, mit elvettek tőle. Elvették és meg sem kérdezték, hogy szeretné-e. Úgy érzem magam, mint akit megfosztottak egy olyan dologtól, ami kedvesebb volt a saját életemnél, mert egy olyan emberhez kötött, akit akaratlan szerettem.

Azt hittem része vagyok egy családnak. Egy szűk családnak, akiket nem lehet megérinteni. Akik csak álmok és azok is maradnak. Életképek. Elérhetetlen bábok és idolok.
Tévedtem.

Azt hittem egy olyan címet birtokolok, amit csak kevesen érhetnek el. Egy olyan testvériség része vagyok, akik soha nem válnak el. Egy olyan világom van, amit csak kevesen érthetnek meg.
Tévedtem.

Elsősorban magamban csalódtam. Eltitkolt naivitás.
Elhervad az, mi enyém volt.
Talán megfagy.
Könnyezik a rózsa, nevet a világ.


Világok közt, immár névtelen elveszve,
zokogó szemmel nevetve, levegőt keresve,
itt vagyok Én, örökre eltemetve.
Több lett a sok és fogy a kevés,
már nem számít miért vagy merész,
régi vagy, az új elemészt.
Tiéd volt az, a legnagyobb kincs,
elveszett, elhagyott, már Ő sincs,
elesel, lehullik a bilincs,
itt az ajtó, hol a kilincs?

Már nem nevet a csillag.

.őrület.

Még egy álmatlan éjszaka. Az óra halk kattogása és a szomszéd szobában üvöltő TV zaja elkergeti az óhajtott álomtündérek érkezését. Csak forgolódom, erősen kapaszkodva az alvás gondolatába. A szoba falai lassan elmosódnak a koncentrálástól, hogy egy pillanat múlva visszatérjenek szilárd mivoltukba. Még pár sikertelen próbálkozás és az ébrenlét győzedelmeskedik. Lágyan félredobom a párnát és kimászok az ágyból. Holdfényre szomjazom...
Az ablak nyitott szárnyai hívogatóan csillognak. Közelebb lépek, s kezemmel végigsimítom a hideg üveglapot. A beléje zárt gyermek nem mozdul, csak áll és néz rám tétlenül. Újra felé nyújtom az ujjaim, de ő csak áll, arcán különc mosollyal. Kuncogás tör elő belőlem, egész testet rázó, önfeledt kacagás. Ő még mindig csak áll, szemöldökét felhúzva, megvetőleg kezét a szemei elé tartva. Csak nézem és várom, ahogy az ismeretlen gyűlölet átjárja minden porcikám. Egy meggondolatban pillanatban előre nyújtom a karom, mintha csak a gyermek nyakát szeretném elkapni. Hallom a szilánkok csilingelő neszét, amint földetérnek, s ezernyi darabra törnek, érzem a fájdalmat, a kezemben lüktető erek sikolyát, de testem csak nevet.
Megint legyőztél-ismertem el magamban, miközben egy nagyobb üvegdarabot vettem a kezembe, mit sem törődve az égető kínnal. Kacéran a hold felé fordultam, s szemem elé tartottam az üveget. Ő ott volt benne, diadalittasan bámulva önmagát, szemében elégtétellel.


Ahhoz, hogy legyőzhetetlen légy, magaddal kell megküzdened.
Ha legyőzted önmagad, nincs szükséged többé másokra.|Felesleges küzdelem?
De elűzi a fájdalmat.


Oszd meg magad másokkal, de ne függj Tőlük.|Függjenek Ők Tőled.
Tedd Őket boldoggá.|Félj Tőlük.
A kezdet nehéz, a vég meg elkerülhetetlen.
Válj eggyé az idővel.

.csillámpor.

Felkélt a mélysötét éj, s elnyelte lázasan fénylő napot,
elnyelte a szivárványt, s helyére egy csillagot rakott.
Gyengéd csókkal hívta a holdat, s festette az eget,
testéből hamuszínt, majd feketét kevert.
Leszállt, keringett, folyókba halvány tükröket rejtett,
simogatva arcokra csillámport lehellt.
Suttogva repült tovább, suttogott és rengett,
megtörve, s alkotva a csendet.
Léptével új álmokat zúdított a világra,
szíveket megtöltve, majd csavarva sivárra.


Igaz megkésve, de megjöttem.
Itt vagyok, és itt is maradok.
Sajnálom.
Elnézést mindenkitől, akit megbántottam, akár a hiányommal, akár a visszatértemmel.
Nem terveztem meg eléggé. Próbáltam visszailleszkedni, nem venni tudomást a helyzet komolyságáról. Reméltem, hogy minden ott folytatódhat, ahol abbamaradt. Ebben hatalmasat tévedtem.
Talán változtam. Nem tudatosan. És nem mások megbántásaképpen. Mégis így sikerült.
Ezért viszont nem kérek elnézést. Hisz felesleges lenne olyan dolog miatt mentegetőznöm, amit nem Én idéztem elő.
Ha valaki szeret, Veled változik.

Ha elkapod a pillangót, talán már nem száll tovább|Képtelen.
Mint ahogy a lélek, amit egyszer megérintesz.
Engem megérintett. Megérintett, átölelt, megfogott, számra csókot helyezett, majd eldobott, rámlépett és hangosan kacagott.
Persze nem vette észre.


Csillog a szem, poros az arc, folyik a könny, s benne a legszebb szivárvány.
Égen a szivárvány, látványától indul a könny, elesik a test, majd poros az arc, s megcsillan a szem.

Elridegült a világ, talán csak a hideg okozza.
Talán a hideg megfagyasztotta a tüzet.
Talán a tűz önként ölelte át a telet.
Talán beleszeretett a HIDEGbe.
Csak a hideg el ne hagyja...

Ölelj, karmolj, harapj, tégy azzá aki lenni akarok|a részeddé.
Újra és újra|Hisz miénk a világ|Én irányítom az időt, ne feledd.
Nézz a szemembe|hazudd, hogy szeretsz.
Tiéd maradok|mint a többié.
Csillámpor ragyog az ajkadon|csak lehelld az enyémre.

.van ami örök.

Lassan éjfélt üt az óra. A másodpercek fénylő cseppekként törlődnek le az idő hamvas arcáról, hogy elmerüljenek a múlt homályában. Álmatag tekintettel nézek alá, s csak romokat látok. Egy élet hamvait. Védkeztem...bűnök tengerébe merítettem szívem.

Változtam. Akaratlan vagy sem, hisz ez nem számít. Világokat láttam, részükként éltem, majd szabadon szálltam tovább szárnyak nélkül, mint egy álom. Romokat hagytam. Védkeztem...bűnök tengerébe merítettem szívem, mérget lopva belőle.

Érzem a gonoszt. Félek. Félek, hogy elvesztem azt, amit megszerettem. Amit megszelidítettem. Nélküle üres vagyok, csak egy test, mozgó léptek, nevető ajkak, lelketlen lélek. Védkeztem...bűnök tengerébe merítettem szívem, mérget lopva belőle, hogy kioltsam a szivárványt.




Remélem van még időm. Remélem van még számomra hely. Remélem a karjaidban tudhatom magam. Remélem látlak még mosolyogni. Remélem, hogy vannak még remények.

Tudom, hogy nem tudok mindent varázsütésre rendbehozni. És nem is szeretnék. Minden percet ki akarok használni. Mindent, amitől újra közel leszel hozzám.
Ebben nem változtam. Hiányzol.





Várj még, csak add a kezed, mond, hogy szeretsz,
Mond, hogy soha el nem feledsz.
Mond ki vagyok Én Neked?-mond mit felelsz.
Nézlek, s a semmibe meredsz.
Szeretlek.

.Pillanat.

1.rész

Nem volt sem varázslatos, sem tündérmesébe illő, de mégis tökéletesnek számított.

Beköszöntött az augusztus, a nyári szünet az utolsó heteibe lépett. A kint tomboló meleg emésztette testünket, s lelkünket. Minden elveszettnek látszott. A napok monotonsága elkedvtelenített. Vagy talán a közelgő tanév tette. Új iskola, új emberek, egy új élet. Mégsem voltam boldog, pedig mennyire vártam a napot, mikor végre kikerülhettem volna erről a helyről. Talán egy másik fejezetben kitérek az előzményekre is, viszont az biztos, hogy minden csoda három napig tart, az Én esetemben ez fél év volt. Majd visszazuhantam a "pokolba", de erről majd később.

Az élet különös játéka miatt le kellett mondanom az álmomról, hogy a színészetnek és a táncnak éljek, így kerültem egy általános tantervű gimnáziumba...

Egy átlagos napnak indult, egy átlagos lakóparkban, átlagos senkikkel.

Felkeltem,kikászálódtam az ágyból s perceknek tűnő órákat töltöttem a fürdőben, hogy álarcom teljében kiléphessek az utcára. Azt csináltam, mit minden nap, kiültem a lépcsőre és vártam. Vártam, hogy valami kizökkentsen a méla unalomból.

Léptek zaja, majd egy ismerős hang:

-Milo, Te jössz focizni?

Lassan oldalra fordítottam a fejem és megpillantottam Tylert. Mosolygott, izgalom ült arcán.

-Na jössz?- ismételte meg hangosabban.

Nem szerettem a focit se nézni, se játszani, de nem volt jobb dolgom, ezért beleegyezően bólintottam.

-Megvársz? Csak áthúzom a cipőm...

-Persze, csak siess, a többiek már kinn vannak.

-Ahj, gondolom tudnak várni öt percet.- azzal csinos kis masnit kötöttem a cipőfűzőből...

Alig értünk a "pályára", tekintetem egy új arcon akadt meg. Soha nem láttam még, mégis éreztem valamit. Zavarban voltam, a szívem a torkomban dobogott, s csak remélni tudtam, hogy nem pirultam el. Annyira különös volt. Abban a pillanatban számomra nem létezett semmi és senki, csak az az idegen, aki oly nyugodtan nevetgélt a többiekkel. Akkor még nem tudtam, hogy mit jelent szeretni és mennyi szenvedéssel jár a boldogság. Még itt az elején szeretném leszögezni, hogy igen, boldog voltam abban a pár évben, amíg a barátomnak mondhattam ezt az idegent, és nem bántam meg semmit...vagy talán mégis. Talán azt, hogy elvesztettem...

Mi is juthat eszébe egy 15 éves gyereknek a szerelemről?

Valami megfoghatatlan, elérhetetlen és csodás dolog, amiről a kiéhezett nők, és a tehetetlen férfiak áradoznak és álmodoznak. Az ami miatt a felnőttek összeházasodnak, majd elválnak. Az amivel minden filmet szebbé lehet tenni vagy éppen nyálasabbá, ezzel hülyítve az embereket.

Tehát semmi olyat, ami egy gyereket érdekelhetne.

Persze az idő múlásával és az életben szerzett tapasztalatokkal minden érthetőbbé válik.

Nem tartom magam pesszimistának, de nem hiszem, hogy létezik tökéletes szerelem, vagy épp a mesékben hallható holtomiglan-holtodiglan.

Annál sokkal elérhetőbb...