.whispering.

Sikoltó neszeket üldöz az őszi szellő, nevető iramban,
suttogja gyáván: magányban rejlő, téli siralomban.
Ébredj, légy átkozott, szíved por és hamu,
várja az élet, öli az álom, létezésed tabu.



Volt olyan pillanat az életedben, amikor mindent megbántál?|Jót és rosszat.
Amikor úgy érezted, hogy Neked már a minden is mindegy?
Amikor csalódtál?|az életben.
Minden rosszban van valami jó.


Nem tudom helyrehozni. Nem tudok jobb lenni.
Aki ezt várta, az csalódni fog.



Biztos ezt akarod?-kérdezte az őr és zsebéből egy apró kulcsot vett elő.
Igen-válaszoltam némán.-csak aludni akarok.
Lágyan elvettem kezéből álmaim elérésének kulcsát és a vaskapu felé indultam.
-Várj kérlek, gondold át. Ebből az álomból, nem holnap fogsz felébredni. Talán évtizedek, századok, talán még több. Csak egy gyermek vagy. Lemaradsz mindenről, mire számodra is felkél a nap, talán mindenki akit szerettél...-de nem tudta befejezni a mondatot.
Kezem ekkor már a kilincsen volt. Erőteljesen lenyomtam és szemem elé tárult a legfurcsább szoba. Kő-, vas-, arany-, acél- és más anyagból készült székekben alvó márványhalhatatlanok sora.
-Talán egyszer megbánom-suttogtam inkább csak magamnak és leültem az egyetlen ezüsttrónusra.
Halk nevetéssel kiejtettem az utolsó szavakat, melyekre egy pillanatra beleremegett a terem
-somnus aeternus-
Elhalt a nevetés. Márványmosoly.