.somewhere a fairy call me.

Lassan kinyitotta madulavágású szemeit, s a szempilláján ülő hópelyhek pár pillanat múlva könnycseppként folytak le arcán, hogy apró gyémánttá fagyjanak telt ajkain. A fagyos levegő éles késként kínozta gyenge bőrét, de a fiú nem sikított, csak némán tűrte, áldozva az önmarcangolás oltárán. Önként vállalta, önként hazudott álmokat, ringatta magát elérhetetlen angyalok meséibe, de legfőként, önként hagyta el a világot, hogy egy másikban találja meg boldogságát. Hatalmas szelekkel szállt, esőcseppek oltották szomját, a Nap szárította megázott testét, a Holdnak súgott fogadamat, az éjnek ígérte szerelmét...
Parányi elf kezét szorosan testéhez kulcsolta. Tudta, hogy elbukott. A hideg el fogja emészteni, magával ragadja, és nem engedi el többé. Kicsiny testét összehúzva várta az éjszakát, a mindent elborító havat. Azt, mi örökre eltakarja majd, mi eltünteni, mintha nem is létezett volna.
Csak ült, nem könnyezett, nem szólt, csak nézte a messzeséget. Nem bánt meg semmit. Ha mindent elölről kezdene, úgyanígy lépne. Mindent feladna, kockáztatna és persze elbukna. Nem bánta, hogy a fénykorong lassan gyengéden átölelte a horizontot, hogy elbújhasson annak sziluettjében. Nem bánt Ő már semmit...csak hideg ne lenne...
Érezte, ahogy teste reagál a túloldal hívására, ahogy szíve dobogása lelassít, ahogy elméje elhomályosodik. Fanyar mosoly jelent meg arcán, ahogy törékeny ujját a fehér hótakaróba nyomta, hogy szavakat karistoljon a dermedt földbe.
Majd lehunyta szemét, még egyszer és utoljára.
Ott ült a fiú, üveges zöld szemekkel, arcára fagyott keserűmosollyal, kezét szívére téve, mellette egy apró felirat:"örökké és tovább".
Gyenge szellő futott végig a tájon. Elfújva a nyomokat, elrejtve az emlékeket...