.érzelmek.

Úgy érzem magam, mint egy utolsó párizsi szajha, kit mindenki kénye-kedve szerint dobálhat és ki a szüzességére a legbüszkébb. A szüzességre, mit elvettek tőle. Elvették és meg sem kérdezték, hogy szeretné-e. Úgy érzem magam, mint akit megfosztottak egy olyan dologtól, ami kedvesebb volt a saját életemnél, mert egy olyan emberhez kötött, akit akaratlan szerettem.

Azt hittem része vagyok egy családnak. Egy szűk családnak, akiket nem lehet megérinteni. Akik csak álmok és azok is maradnak. Életképek. Elérhetetlen bábok és idolok.
Tévedtem.

Azt hittem egy olyan címet birtokolok, amit csak kevesen érhetnek el. Egy olyan testvériség része vagyok, akik soha nem válnak el. Egy olyan világom van, amit csak kevesen érthetnek meg.
Tévedtem.

Elsősorban magamban csalódtam. Eltitkolt naivitás.
Elhervad az, mi enyém volt.
Talán megfagy.
Könnyezik a rózsa, nevet a világ.


Világok közt, immár névtelen elveszve,
zokogó szemmel nevetve, levegőt keresve,
itt vagyok Én, örökre eltemetve.
Több lett a sok és fogy a kevés,
már nem számít miért vagy merész,
régi vagy, az új elemészt.
Tiéd volt az, a legnagyobb kincs,
elveszett, elhagyott, már Ő sincs,
elesel, lehullik a bilincs,
itt az ajtó, hol a kilincs?

Már nem nevet a csillag.