.Pillanat.

1.rész

Nem volt sem varázslatos, sem tündérmesébe illő, de mégis tökéletesnek számított.

Beköszöntött az augusztus, a nyári szünet az utolsó heteibe lépett. A kint tomboló meleg emésztette testünket, s lelkünket. Minden elveszettnek látszott. A napok monotonsága elkedvtelenített. Vagy talán a közelgő tanév tette. Új iskola, új emberek, egy új élet. Mégsem voltam boldog, pedig mennyire vártam a napot, mikor végre kikerülhettem volna erről a helyről. Talán egy másik fejezetben kitérek az előzményekre is, viszont az biztos, hogy minden csoda három napig tart, az Én esetemben ez fél év volt. Majd visszazuhantam a "pokolba", de erről majd később.

Az élet különös játéka miatt le kellett mondanom az álmomról, hogy a színészetnek és a táncnak éljek, így kerültem egy általános tantervű gimnáziumba...

Egy átlagos napnak indult, egy átlagos lakóparkban, átlagos senkikkel.

Felkeltem,kikászálódtam az ágyból s perceknek tűnő órákat töltöttem a fürdőben, hogy álarcom teljében kiléphessek az utcára. Azt csináltam, mit minden nap, kiültem a lépcsőre és vártam. Vártam, hogy valami kizökkentsen a méla unalomból.

Léptek zaja, majd egy ismerős hang:

-Milo, Te jössz focizni?

Lassan oldalra fordítottam a fejem és megpillantottam Tylert. Mosolygott, izgalom ült arcán.

-Na jössz?- ismételte meg hangosabban.

Nem szerettem a focit se nézni, se játszani, de nem volt jobb dolgom, ezért beleegyezően bólintottam.

-Megvársz? Csak áthúzom a cipőm...

-Persze, csak siess, a többiek már kinn vannak.

-Ahj, gondolom tudnak várni öt percet.- azzal csinos kis masnit kötöttem a cipőfűzőből...

Alig értünk a "pályára", tekintetem egy új arcon akadt meg. Soha nem láttam még, mégis éreztem valamit. Zavarban voltam, a szívem a torkomban dobogott, s csak remélni tudtam, hogy nem pirultam el. Annyira különös volt. Abban a pillanatban számomra nem létezett semmi és senki, csak az az idegen, aki oly nyugodtan nevetgélt a többiekkel. Akkor még nem tudtam, hogy mit jelent szeretni és mennyi szenvedéssel jár a boldogság. Még itt az elején szeretném leszögezni, hogy igen, boldog voltam abban a pár évben, amíg a barátomnak mondhattam ezt az idegent, és nem bántam meg semmit...vagy talán mégis. Talán azt, hogy elvesztettem...

Mi is juthat eszébe egy 15 éves gyereknek a szerelemről?

Valami megfoghatatlan, elérhetetlen és csodás dolog, amiről a kiéhezett nők, és a tehetetlen férfiak áradoznak és álmodoznak. Az ami miatt a felnőttek összeházasodnak, majd elválnak. Az amivel minden filmet szebbé lehet tenni vagy éppen nyálasabbá, ezzel hülyítve az embereket.

Tehát semmi olyat, ami egy gyereket érdekelhetne.

Persze az idő múlásával és az életben szerzett tapasztalatokkal minden érthetőbbé válik.

Nem tartom magam pesszimistának, de nem hiszem, hogy létezik tökéletes szerelem, vagy épp a mesékben hallható holtomiglan-holtodiglan.

Annál sokkal elérhetőbb...