.Hazatérés?!.

.mekeru.kimi ga inai to samishii.
Haza szeretnék jutni.
Túl régen elhagytam a helyet, mit otthonomnak hívok.|B613
Azt hiszem azért jöttem, hogy megkeressek valakit, talán valamit. Lehet egy érzést.
Csak hát az idő...mindent homály fed, és elfelejtettem miért jöttem.
Elfelejtettem annak lenni, akinek születtem. Be akartam olvadni, hogy könnyebb legyen az ittlétem.| Az álarc csak az arcot takarja, a szívet nem.
Ha sokáig ülsz a sötétben, megigéz a vakság.

Mint abban a könyvben...ha eltávolodsz a daimonodtól, belehalsz. Mert egyek vagytok. Csak együtt éltek.
Mint Én és B613.
Talán Ő a daimonom...a lelkem.
Jégszív.
Talán.

Hosszú az út.| Gyenge a test.
Eldobom hát.|Semmit sem ér.




















Üres vagyok.
Üres is voltam.
Talán üres is maradok.

Minden oly rég volt.
Nem létezett mindig a Jégvilág.
Gyere elviszlek a múltba. Oda hol még senki sem járt.
Egy világ sokféleképpen születhet.
A lényeg a halhatatlanságon van. Örök időre szánják őket.
Fényből és Árnyékból teremtődnek, alkalmazkodva szülöttjükhöz.
Ő formál Téged, s Te őt.
Megalázkodás, a szeretet felett.
Majd jön a vágyakozás az ismeretlen felé. Megtalálni, mit még nem éreztél, mit nem érezhetsz.
És elhagyod önmagad. A világod.
Hát itt lennék...nincs semmim.
Törött szárnyak, melyekkel lehetetlen a hazatérés.
Egy jégszív, melyet önként odaadtam.
Egy világ, mely magányában jégbe borult.
Egy burok, mi már nem véd semmitől. Még a hidegtől sem.
Egy test, mely inkább keretek közé zár, mintsem szabaddá tesz.
És HIÁNY. Annak a hiánya, amiért idejöttem.
De megérte.
Van kihez kötődnöm. A világom már nem csak egy a sok közül. Már B613. Az egész részese.


Gyenge az ember, mind ki él.
Ki önön árnyékától fél.
S tegnapoktól, szebb holnapot remél.
Szívének boldogságot ígér.
Teste lelkével harcra kél.
Istentől megbocsájtást kér.
Keze mégis tiszta vér.
Szemében kialszik a fény.
Elméjében tombol már a tél.
Nincs más csak remény.
Gyenge az ember, ki másnak él.
Ki megszeretni fél.
Ki gyenge, haza soha nem tér.




Félek is.
Megszerettem őket.















Zárj a karjaidba. Még engedem.
Ne törődj a varázzsal.
Ha szétfoszlik, hát szétfoszlik.

Van, mi nem okozna fájdalmat, de szeretnénk, hogy fájjon.
Legyen fájdalmas, okozzon kínt, mintsem érzelmek híján elvesszek e világban.

Ha fátyol ülne majdan szememre,
s béklyókat akaszt a sors kezemre,
jégből börtönt von testemre,
nem enged, s majd itt fekszem remegve,
Isten esküszöm a lelkemre,
életem írja rá nevedre.

Halkan fúj a szél. Száraz leveleket szállít. Nyomott hagyok rajtuk. Üzenetként...
-Készen állsz?
-Szerinted?-vontam fel a szemöldököm. Erre nem lehet felkészülni...
-Mindent bepakoltál?
-Nincs semmim- feleltem, s gúnyos mosoly ült arcomra. Mi igazán fontos volt, magamba zártam...az emlékeimbe.
-Menj hát és légy boldog.
-Boldog? Nélkülük?-tört ki belőlem a nevetés, mely hamar el is veszett az éjben, mint az kitől származott...