.Tavasz.

Csak ültem az ablakban. Ültem és vártam...a tavaszra.
Talán egy másik világban már tavasz volt, egy másik bolygón, talán a szívemben.
Mindig is imádtam ilyenkor a naplementét. Halhatatlan elf lévén többet láthatok belőle, mint az emberek.
-Emberek...szegény lények...sohasem fogják megérteni, hogy mit is jelent a naplemente.
Számukra csak lemegy a Nap, hogy a Hold vegye át a helyét. Pedig ennél sokkal több. Egy nap halála. Meghal, hogy újjá születhessen. De hol is kezdődik a halál? Az élet végzeténél, vagy jóval előbb, az érzelmek pusztulásánál? Vajon meddig élhet valaki érzelmek nélkül? Talán nem is számít...
A Nap utolsó vérben izzó sugarai bíborba öltöztették a kerti tó tükörsima felszínét, ezzel drámai hatást keltve. Vagy csak épp megalapozva tökéletességét az idegennek, ki oly egyszerűen belépett az idilli képbe. Belépve ezzel az életembe. Bánom ezt a pillanatot...
Elbűvölő mosolyával és titokzatos szemeivel az első pillanatban megigézte szívem, mit hamarosan önként neki is adtam. Ohh Én naiv...ha akkor tudtam volna, amit most...talán akkor is odaadtam volna...
Mindennek már egy évtizede. 10 hosszú éve. Az elfeknél ez igen csekély, hisz örökifjú testükön nem fog az idő. De ilyen helyzetben az örökkévalóságnak tűnhet.
Várakozás...várakozás arra, mi többet nem jön el. Várni az idegenre.
Fájdalmas és mégis csodás emlék. Az együtt töltök percek gyönyöre, az ajkak édes találkozása, testek kimerült harca...emléke bennem él.
Oly hirtelen távozott, mint amilyen hirtelen volt a megjelenése is.
Egy ígéret maradt csak utána:
-Örökké szeretni foglak kedvesem, hozzon bármit is a sors...
Távoznia kellett. Haza. Vissza ahonnan jött...a saját világába...
Nem tudom gyűlölni, mert elhagyott...még ha hazug is az ígéret, a szívemet adtam neki.
Csak a szívemet...