.Lehellet.

Az életet csak dobogó szívvel élheted, még ha nem is nálad dobog...

Sötét éjszaka telepedett a tájra. Túl sötét.
Rémálmok gyötörtek azon az éjjelen. Az utolsók...
Egy folyosón voltam, mintha egy kastély része lett volna...futottam.
Szívemet félelem szorongatta. Éreztem, hogy valami rossz fog történni, valami amitől annyira félek. És csak futottam...Nem tudtam hova kell mennem, csak vitt a lábam. Meg kellett előznöm Őt. Nekem kellett hamarabb odaérnem. Meg kellett mentenem...
Egy folyosó, majd még egy és még egy...forró könnycseppek folytak le arcomon, amint egyre elkeseredettebben kerestem azt, mi nem is létezett. Saját zihálásomtól nem hallhattam a halk kántálást, mit a falak visszavertek. Testem engedelmeskedett a varázslatnak és görcsbe rándult. Lehullottam a porba és üvöltésbe fojtottam a kínt. A kínt, ami emésztett. Erőm egyre alább és alább hagyott. Elmém lassan az őrületet kívánta.
De mennem kellett, már láttam az ajtót. Az ajtót, mi rejti a szívemet.
Még pár lépés-súgtam alig hallhatóan, majd megérintettem a kilincset. Az ajtó kitárult és megláttam Őt. Az idegent, kinek szívemet adtam. Saját vérében fekve, egy utolsó mosollyal az arcán. Elkéstem. Minden az Én hibám, s az esendő testemé...
Remegő kezemmel megérintettem az ajkát, az ajkat mi még a halálban is együttérzően mosolygott. Könnyeim hófehér arcára hullottak...szorosan magamhoz öleltem.
Minden az Én hibám...ismételtem magamban.
Talán még helyrehozhatod-szólalt meg egy hang a fejemben és cselekedtem.
A legsötétebb rítusra készültem, mit egy elf ismerhet...az élet sötét ajándéka...
Gyengéden hozzábújtam, az arcom az arcához nyomtam, s zokogva fülébe súgtam:
"...vér, lélek, könny, s az élet így kéreti,
mi az enyém vedd el hát, s add vissza, mi Őt illeti..."
Halvány fény borult a szobára...