.Álom az Álomban.

.teljes zárlat.

2009-12-03T12:14:00.002+01:00

Úgy érzem valami a végéhez ért.
Lezáródott egy korszak.
Megszűnt valami, hogy egy új szülessen.
Mindenkinek SZÜKSÉGe van a VÁLTOZÁSra.
Ez alól egy élő sem kivétel. Még Én sem.
Az az utolsó post ezen a blogon, a mai napon új blogot indítok.
Ez amolyan kisebb szertartás az életben, felavatása az újnak.
Talán az érzelmek maradnak, a burok megváltozik.

.nincs vége, csak átváltozott.

.kiáltás.

2009-11-19T11:50:00.011+01:00

Miért? Megígérted! Megígérted, hogy vigyázol Rám, hogy nem hagysz el! Pillangó voltál. Megfogtalak önző módra, érzem kicsúsztál kezemből. Miért Tan? Ugye ez csak egy játék? Ugye csak elbújtál a tükörben...A tükröm voltál. Mit érek így, mond mit?! Csak egy gyermek lettem, megfosztva önön tükörképemtől...Miért?! Azt mondtad erős vagyok...Tan nem érzem! Gyenge vagyok!
Ki véd meg ha Te sem vagy? Nem teheted ezt! Csak egy gyermek vagyok, megfakult jégvilág mezejéről. Mond mit érek már? Tan válaszolj kérlek...Nem bírom ezt, Te is tudod.
Tan félek. Mi lesz ha felfal a sötét? Mi lesz ha eltörnek az emberek?! Tan nem térhettél egyedül haza...ez nem fair. Kérlek vigyél magaddal...kérlek. Ígérem nem csacsogok majd, csak vigyél el, ragadj magaddal! Szomszédok vagyunk, onnan csak egy lépés az otthonom. Tan segíts kérlek...Mondd, hogy nem fáj, mondd, hogy már otthon vagy...Tan válaszolj, tudod nem szeretek egyedül lenni.
Tanja sajnálom. Én nem akartam...mérges voltam, kérlek bocsáss meg...

Így mi lesz a mesénkkel?! A könny áztattal papírral? Mi lesz ha a könnyem elmossa a tintát?! Ugye nem baj? Tan mondd, hogy szeretsz! Mondd, hogy akkor is szeretni fogsz, ha végleg megtörök és saját könnyembe fúlva kérek feloldozást!

Fel akarok ébredni...Én nem akartam idejönni! Ez nem a mi világunk. Már nem vicces a játék, érted Tanja?! Már nevetni sem tudok...eltűnt, mintha nem is lett volna. Csak egy örökgyermek vagyok, hiányzik az otthonom. Hiányzik, hogy megvédjenek. Nekem nem megy...itt nem vagyok erős.
Kérlek ne sírj! Tudod, hogy nem vagyok beteg...tudod, amit nem

akarok, az nincs is! Máté, kérlek vigyázz rá. Ígérd meg kérlek! Ugye vigyáztok a világomra? Ugye szeretitek helyettem is? Még dolgom van, nem mehetek...Tan könyörgöm...
Szeretlek! Tan szeretlek érted?! Tan haza akarok menni...Tan, csak vigyázz Rám kérlek...tudod, hogy Nekem nem megy...

A leggyönyörűbb Hercegnő|B614
Nyugodj Békében!♥

.mosoly.

2009-11-18T18:34:00.004+01:00

Azt hiszem mindenki csak addig mer dacolni a halállal, míg az túl közel nem merészkedik. Mindig is erősnek tekintettem magam ilyen szempontból, sosem féltem, hogy meghalok. Csak a hiánytól, hogy többé nem lehetek azokkal akiket szeretek. Talán önzőség...
Az élet általában nem szomorú és nem nehéz, mi tesszük azzá. Mint a halál. Csak egy meghatározó pont. Semleges tény, de mégis embereket húz szét, vagy éppen tart össze.
Sosem féltem, ahogy Ő sem, sosem vallottam be, hogy beteg lennék, ahogy Ő sem...
Talán ez csak egy álom, egy borzalmas hallucináció. Tudom, hogy mindenki ezt szeretné.
Nyugodj békében mosolygós lány.

Angyalok táncolnak az égen.

"A mennyországban járok
ha szólítasz, hárfák hangját és
angyalok énekét hallom."
M.J.♥

"Nem, nem és nem hiszem el...."

.szia miion.

2009-11-14T19:08:00.004+01:00

Az alkony utolsó fénye lámpásként világít az elhagyott égen, vörös festéketcsíkot húzván maga után. Mint strasszozott övön csillannak a csillagok. Majd elnyelé a sötét, koromszínt ültetvén az égboltra, gyémánttal ékesítve művét.
-Alszik a víz, alszik a tűzben a parázs és alszik a kezem alatt a homok. Alszik minden, még az is, mi képtelen. De Én fenn vagyok,-szólt csendben, kedvesen simogatva a másik alvó testét-majd Én örködöm. Örködöm és vigyázom Rád, de Te most pihenj. Messze még a cél.
Lábait mélyen a homokba túrta, fejét az égre szegezvén sóhajtva folytatta-Én azt hiszem nem akarok a mennybe jutni. Tudod az olyan magasan van,-kezével hirtelen mozdulatott tett, mintha csak a csillagokat szerette volna markába zárni-Nekem meg tériszonyom van.
A gyenge szellő gyermeteg dallamot játszott, bebújva a szívbe, táncolva Véle, majd nevetve elszökve. Csak az apró lélegzetek törték meg a ritmust.
-Most képzeld el, milyen lehet egész nap egy magas felhőn ülni. Nem lenne elég az emberekre vigyáznom, még arra is kellene figyelnem, hogy le ne pillantsak. Biztos nem lennék valami jó angyal-konstatálta szomorúan. Lepillantva a földre újra szólásra nyitotta ajkait-de abban is biztos vagyok, hogy a pokolban sem érezném jól magam. Klausztrofóbiám van.-szeméből elindultak az első könnycseppek, hogy lemossák piszkos arcát-Azt hiszem semmire se lennék jó.
A probléma megoldhatatlannak látszott, csak csüggedten ült tovább a koszos földön, kezét egy pillanatra se levéve a másik csendben szundukáló testéről.

-Én azt hiszem itt maradok-nyögte ki hirtelen-majd nem alszom, csak örködöm. Majd vigyázok Rád.-tette hozzá elégedetten, majd az alvóhoz bújt...

.mese az életről.

2009-10-12T08:52:00.004+02:00

Gyere ülj le mellém, most mesélek valamit.
Talán nem lesz sem szép sem boldog, de igaz lesz ígérem.

Az egész évszázadok mélységébe nyúlik vissza, oda hova emberi emlékezet nem juthat, s csak a könyvek poros oldalai emlékeznek rá haloványan.
Párizs, ámor bódító létének fülledt utcáin emberek szerelmet vesznek és adnak, bordélyház bordélyház hátán, a madame-ok egymást túlkiabálva ígérnek olcsó örömöt. Utcalányok saját erkölcsi mocskukban kéjesen hemperegve csábítják a fényt. Hol a pénz az úr, s az érzelmeket aranyáron mérik. Egy ilyen romlott világ és elkorcsosodott eszmék leple alatt gyengén bimbózó szerelmek kincséről szól ez a mese. Egy szajháról, ki nem becsüli a test értékét, s egy kedves szóért eladja szívét. Egy szívtelen kurváról, ki önutálatból süllyed a mélybe. De mint minden mesében, érte is eljő a királyfi, eljő de későn. A saját szerelmétől undorítóvá váló vérében fekvő szajháért jön. Nem bírta. Sóvárgott, éjjeleken virrasztott sírástól feszülő mellel, életgyötörte nyamvadt testtel. Szánalmas volt. Várta szívének királyfiját, hogy felbukkan a kupleráj ajtajában, újra megveszi és pénzért magáévá teszi újra és újra. De nem jött...férfiak alkoholtól bűzlő teste volt csak osztályrésze. A királyfi gyengéd ajkaihoz képest ezek szegecses lécek voltak. Beleszeretett. Ő aki soha semmire sem becsülte a szerelmet, szabadságra és viszonzott érzelmekről álmodott...álom is maradt.
Teltek az évek, tizedek és századok. Korszakok és kormányok buktak, és beköszöntött a mondernek ideje. Maradt a fertő, az érzésmentes szajhabábok, az utcán üvöltő stricik, az emberek szaga.
És maradt a ringyó, saját szerelmétól fulladozva, és maradt a királyfi tudatos keresve, majd meglelve és elhagyva.
Van ami örök, a többi meg hiába változik.

.Arc.

2009-09-27T18:26:00.004+02:00

"Nem tudni merre visz az út, ki tudja láthatlak-e még. Lehet, hogy holnap a szívemet eltéved golyó tépi szét. Nem kell a könnyes búcsúzás, mosolyogj, hogy így gondoljak Rád. És ha az Isten is úgy akarja, visszatérek majd Hozzád."

Delej.| Nem más mint báj, személyes varázs.
Egy átok.

Mondanám, hogy vége, de közel sincs a fény.
Mondanám, hogy nem félek, de egyedül vagyok.
Mondanám, hogy megtanultam, de nincs erény.
Mondanám, vak vagyok, de egy csillag ragyog.

Szeretnék változni, magam mögött tudni mindent. Erős lenni.
Szeretnék álom maradni. Tökély.
Változni tudatban kell és szabad.
Szeretnék megszűnni, ha csak egy időre is.
Szeretnék árnyként szállni.

Van, hogy a legnagyobb meglepetés sem zökkent ki.
Minden fegyelem és figyelem kérdése.

.somewhere a fairy call me.

2009-09-14T10:00:00.004+02:00

Lassan kinyitotta madulavágású szemeit, s a szempilláján ülő hópelyhek pár pillanat múlva könnycseppként folytak le arcán, hogy apró gyémánttá fagyjanak telt ajkain. A fagyos levegő éles késként kínozta gyenge bőrét, de a fiú nem sikított, csak némán tűrte, áldozva az önmarcangolás oltárán. Önként vállalta, önként hazudott álmokat, ringatta magát elérhetetlen angyalok meséibe, de legfőként, önként hagyta el a világot, hogy egy másikban találja meg boldogságát. Hatalmas szelekkel szállt, esőcseppek oltották szomját, a Nap szárította megázott testét, a Holdnak súgott fogadamat, az éjnek ígérte szerelmét...
Parányi elf kezét szorosan testéhez kulcsolta. Tudta, hogy elbukott. A hideg el fogja emészteni, magával ragadja, és nem engedi el többé. Kicsiny testét összehúzva várta az éjszakát, a mindent elborító havat. Azt, mi örökre eltakarja majd, mi eltünteni, mintha nem is létezett volna.
Csak ült, nem könnyezett, nem szólt, csak nézte a messzeséget. Nem bánt meg semmit. Ha mindent elölről kezdene, úgyanígy lépne. Mindent feladna, kockáztatna és persze elbukna. Nem bánta, hogy a fénykorong lassan gyengéden átölelte a horizontot, hogy elbújhasson annak sziluettjében. Nem bánt Ő már semmit...csak hideg ne lenne...
Érezte, ahogy teste reagál a túloldal hívására, ahogy szíve dobogása lelassít, ahogy elméje elhomályosodik. Fanyar mosoly jelent meg arcán, ahogy törékeny ujját a fehér hótakaróba nyomta, hogy szavakat karistoljon a dermedt földbe.
Majd lehunyta szemét, még egyszer és utoljára.
Ott ült a fiú, üveges zöld szemekkel, arcára fagyott keserűmosollyal, kezét szívére téve, mellette egy apró felirat:"örökké és tovább".
Gyenge szellő futott végig a tájon. Elfújva a nyomokat, elrejtve az emlékeket...

.whispering.

2009-09-12T11:17:00.002+02:00

Sikoltó neszeket üldöz az őszi szellő, nevető iramban,
suttogja gyáván: magányban rejlő, téli siralomban.
Ébredj, légy átkozott, szíved por és hamu,
várja az élet, öli az álom, létezésed tabu.

Volt olyan pillanat az életedben, amikor mindent megbántál?|Jót és rosszat.
Amikor úgy érezted, hogy Neked már a minden is mindegy?
Amikor csalódtál?|az életben.
Minden rosszban van valami jó.

Nem tudom helyrehozni. Nem tudok jobb lenni.
Aki ezt várta, az csalódni fog.

Biztos ezt akarod?-kérdezte az őr és zsebéből egy apró kulcsot vett elő.
Igen-válaszoltam némán.-csak aludni akarok.
Lágyan elvettem kezéből álmaim elérésének kulcsát és a vaskapu felé indultam.
-Várj kérlek, gondold át. Ebből az álomból, nem holnap fogsz felébredni. Talán évtizedek, századok, talán még több. Csak egy gyermek vagy. Lemaradsz mindenről, mire számodra is felkél a nap, talán mindenki akit szerettél...-de nem tudta befejezni a mondatot.
Kezem ekkor már a kilincsen volt. Erőteljesen lenyomtam és szemem elé tárult a legfurcsább szoba. Kő-, vas-, arany-, acél- és más anyagból készült székekben alvó márványhalhatatlanok sora.
-Talán egyszer megbánom-suttogtam inkább csak magamnak és leültem az egyetlen ezüsttrónusra.
Halk nevetéssel kiejtettem az utolsó szavakat, melyekre egy pillanatra beleremegett a terem
-somnus aeternus-
Elhalt a nevetés. Márványmosoly.

.önkép.

2009-09-09T08:15:00.004+02:00

Vak vagy Te is, naív gyermek, nevető bohóc
Részed a semmi, féktelen álmok, életed kolonc.
Egy vagy Te is, névtelen senki, ártatlan bűnök,
Lehetetlen vágyak, darabokban hulló tükrök.
Vértelen ereid éltetik hangtalan szíved,
Tudatod alatt apró csengő hang dúdolja rímed.
Szemed takarja fátyol, örök ádáz átkok,
Ne félj, álmodban testedbe tőröket mártok.
Szögek sértik a keresztet, mi nyakadban fekszik,
Nincsen lelked, helyén üres sík rejlik.
Üres vagy Te is, egy céltalan árva,
Csak vagy, létezel némán, talán egy szebb holnapra várva.
De nem jön a Nap, csak a Hold játszik fényesen,
Nevet az ég, tested lehúz és tátog kényesen.
Nem vagy Te, se szent, se árny,
Egy csillag vagy a sok közül, nincsen szárny.
Halandók közé száműzve, ez légyen sorsod,
Mi fontos volt, mit elhagytál, egy érintésben hordod.
Szoborként lélegzel, képeken merengsz,
Csalódsz, s folyékony üvegből kerítést emelsz,
Majd hiányt érzel, világokat rombolsz,
Tintával vegyített könnyekben tombolsz.
Majd elér a végzet, hisz Te sem vagy más,
Ne sírj, ne könyörögj, Otthonra Te sem találsz...

.érzelmek.

2009-09-08T14:42:00.004+02:00

Úgy érzem magam, mint egy utolsó párizsi szajha, kit mindenki kénye-kedve szerint dobálhat és ki a szüzességére a legbüszkébb. A szüzességre, mit elvettek tőle. Elvették és meg sem kérdezték, hogy szeretné-e. Úgy érzem magam, mint akit megfosztottak egy olyan dologtól, ami kedvesebb volt a saját életemnél, mert egy olyan emberhez kötött, akit akaratlan szerettem.

Azt hittem része vagyok egy családnak. Egy szűk családnak, akiket nem lehet megérinteni. Akik csak álmok és azok is maradnak. Életképek. Elérhetetlen bábok és idolok.
Tévedtem.

Azt hittem egy olyan címet birtokolok, amit csak kevesen érhetnek el. Egy olyan testvériség része vagyok, akik soha nem válnak el. Egy olyan világom van, amit csak kevesen érthetnek meg.
Tévedtem.

Elsősorban magamban csalódtam. Eltitkolt naivitás.
Elhervad az, mi enyém volt.
Talán megfagy.
Könnyezik a rózsa, nevet a világ.

Világok közt, immár névtelen elveszve,
zokogó szemmel nevetve, levegőt keresve,
itt vagyok Én, örökre eltemetve.
Több lett a sok és fogy a kevés,
már nem számít miért vagy merész,
régi vagy, az új elemészt.
Tiéd volt az, a legnagyobb kincs,
elveszett, elhagyott, már Ő sincs,
elesel, lehullik a bilincs,
itt az ajtó, hol a kilincs?

Már nem nevet a csillag.

.őrület.

2009-09-04T18:37:00.004+02:00

Még egy álmatlan éjszaka. Az óra halk kattogása és a szomszéd szobában üvöltő TV zaja elkergeti az óhajtott álomtündérek érkezését. Csak forgolódom, erősen kapaszkodva az alvás gondolatába. A szoba falai lassan elmosódnak a koncentrálástól, hogy egy pillanat múlva visszatérjenek szilárd mivoltukba. Még pár sikertelen próbálkozás és az ébrenlét győzedelmeskedik. Lágyan félredobom a párnát és kimászok az ágyból. Holdfényre szomjazom...
Az ablak nyitott szárnyai hívogatóan csillognak. Közelebb lépek, s kezemmel végigsimítom a hideg üveglapot. A beléje zárt gyermek nem mozdul, csak áll és néz rám tétlenül. Újra felé nyújtom az ujjaim, de ő csak áll, arcán különc mosollyal. Kuncogás tör elő belőlem, egész testet rázó, önfeledt kacagás. Ő még mindig csak áll, szemöldökét felhúzva, megvetőleg kezét a szemei elé tartva. Csak nézem és várom, ahogy az ismeretlen gyűlölet átjárja minden porcikám. Egy meggondolatban pillanatban előre nyújtom a karom, mintha csak a gyermek nyakát szeretném elkapni. Hallom a szilánkok csilingelő neszét, amint földetérnek, s ezernyi darabra törnek, érzem a fájdalmat, a kezemben lüktető erek sikolyát, de testem csak nevet.
Megint legyőztél-ismertem el magamban, miközben egy nagyobb üvegdarabot vettem a kezembe, mit sem törődve az égető kínnal. Kacéran a hold felé fordultam, s szemem elé tartottam az üveget. Ő ott volt benne, diadalittasan bámulva önmagát, szemében elégtétellel.

Ahhoz, hogy legyőzhetetlen légy, magaddal kell megküzdened.
Ha legyőzted önmagad, nincs szükséged többé másokra.|Felesleges küzdelem?
De elűzi a fájdalmat.

Oszd meg magad másokkal, de ne függj Tőlük.|Függjenek Ők Tőled.
Tedd Őket boldoggá.|Félj Tőlük.
A kezdet nehéz, a vég meg elkerülhetetlen.
Válj eggyé az idővel.

.csillámpor.

2009-09-03T14:46:00.004+02:00

Felkélt a mélysötét éj, s elnyelte lázasan fénylő napot,
elnyelte a szivárványt, s helyére egy csillagot rakott.
Gyengéd csókkal hívta a holdat, s festette az eget,
testéből hamuszínt, majd feketét kevert.
Leszállt, keringett, folyókba halvány tükröket rejtett,
simogatva arcokra csillámport lehellt.
Suttogva repült tovább, suttogott és rengett,
megtörve, s alkotva a csendet.
Léptével új álmokat zúdított a világra,
szíveket megtöltve, majd csavarva sivárra.

Igaz megkésve, de megjöttem.
Itt vagyok, és itt is maradok.
Sajnálom.
Elnézést mindenkitől, akit megbántottam, akár a hiányommal, akár a visszatértemmel.
Nem terveztem meg eléggé. Próbáltam visszailleszkedni, nem venni tudomást a helyzet komolyságáról. Reméltem, hogy minden ott folytatódhat, ahol abbamaradt. Ebben hatalmasat tévedtem.
Talán változtam. Nem tudatosan. És nem mások megbántásaképpen. Mégis így sikerült.
Ezért viszont nem kérek elnézést. Hisz felesleges lenne olyan dolog miatt mentegetőznöm, amit nem Én idéztem elő.
Ha valaki szeret, Veled változik.

Ha elkapod a pillangót, talán már nem száll tovább|Képtelen.
Mint ahogy a lélek, amit egyszer megérintesz.
Engem megérintett. Megérintett, átölelt, megfogott, számra csókot helyezett, majd eldobott, rámlépett és hangosan kacagott.
Persze nem vette észre.

Csillog a szem, poros az arc, folyik a könny, s benne a legszebb szivárvány.
Égen a szivárvány, látványától indul a könny, elesik a test, majd poros az arc, s megcsillan a szem.

Elridegült a világ, talán csak a hideg okozza.
Talán a hideg megfagyasztotta a tüzet.
Talán a tűz önként ölelte át a telet.
Talán beleszeretett a HIDEGbe.
Csak a hideg el ne hagyja...

Ölelj, karmolj, harapj, tégy azzá aki lenni akarok|a részeddé.
Újra és újra|Hisz miénk a világ|Én irányítom az időt, ne feledd.
Nézz a szemembe|hazudd, hogy szeretsz.
Tiéd maradok|mint a többié.
Csillámpor ragyog az ajkadon|csak lehelld az enyémre.

.van ami örök.

2009-08-30T23:17:00.005+02:00

Lassan éjfélt üt az óra. A másodpercek fénylő cseppekként törlődnek le az idő hamvas arcáról, hogy elmerüljenek a múlt homályában. Álmatag tekintettel nézek alá, s csak romokat látok. Egy élet hamvait. Védkeztem...bűnök tengerébe merítettem szívem.

Változtam. Akaratlan vagy sem, hisz ez nem számít. Világokat láttam, részükként éltem, majd szabadon szálltam tovább szárnyak nélkül, mint egy álom. Romokat hagytam. Védkeztem...bűnök tengerébe merítettem szívem, mérget lopva belőle.

Érzem a gonoszt. Félek. Félek, hogy elvesztem azt, amit megszerettem. Amit megszelidítettem. Nélküle üres vagyok, csak egy test, mozgó léptek, nevető ajkak, lelketlen lélek. Védkeztem...bűnök tengerébe merítettem szívem, mérget lopva belőle, hogy kioltsam a szivárványt.

Remélem van még időm. Remélem van még számomra hely. Remélem a karjaidban tudhatom magam. Remélem látlak még mosolyogni. Remélem, hogy vannak még remények.

Tudom, hogy nem tudok mindent varázsütésre rendbehozni. És nem is szeretnék. Minden percet ki akarok használni. Mindent, amitől újra közel leszel hozzám.
Ebben nem változtam. Hiányzol.

Várj még, csak add a kezed, mond, hogy szeretsz,
Mond, hogy soha el nem feledsz.
Mond ki vagyok Én Neked?-mond mit felelsz.
Nézlek, s a semmibe meredsz.
Szeretlek.

.Pillanat.

2009-06-22T16:42:00.003+02:00

1.rész

Nem volt sem varázslatos, sem tündérmesébe illő, de mégis tökéletesnek számított.

Beköszöntött az augusztus, a nyári szünet az utolsó heteibe lépett. A kint tomboló meleg emésztette testünket, s lelkünket. Minden elveszettnek látszott. A napok monotonsága elkedvtelenített. Vagy talán a közelgő tanév tette. Új iskola, új emberek, egy új élet. Mégsem voltam boldog, pedig mennyire vártam a napot, mikor végre kikerülhettem volna erről a helyről. Talán egy másik fejezetben kitérek az előzményekre is, viszont az biztos, hogy minden csoda három napig tart, az Én esetemben ez fél év volt. Majd visszazuhantam a "pokolba", de erről majd később.

Az élet különös játéka miatt le kellett mondanom az álmomról, hogy a színészetnek és a táncnak éljek, így kerültem egy általános tantervű gimnáziumba...

Egy átlagos napnak indult, egy átlagos lakóparkban, átlagos senkikkel.

Felkeltem,kikászálódtam az ágyból s perceknek tűnő órákat töltöttem a fürdőben, hogy álarcom teljében kiléphessek az utcára. Azt csináltam, mit minden nap, kiültem a lépcsőre és vártam. Vártam, hogy valami kizökkentsen a méla unalomból.

Léptek zaja, majd egy ismerős hang:

-Milo, Te jössz focizni?

Lassan oldalra fordítottam a fejem és megpillantottam Tylert. Mosolygott, izgalom ült arcán.

-Na jössz?- ismételte meg hangosabban.

Nem szerettem a focit se nézni, se játszani, de nem volt jobb dolgom, ezért beleegyezően bólintottam.

-Megvársz? Csak áthúzom a cipőm...

-Persze, csak siess, a többiek már kinn vannak.

-Ahj, gondolom tudnak várni öt percet.- azzal csinos kis masnit kötöttem a cipőfűzőből...

Alig értünk a "pályára", tekintetem egy új arcon akadt meg. Soha nem láttam még, mégis éreztem valamit. Zavarban voltam, a szívem a torkomban dobogott, s csak remélni tudtam, hogy nem pirultam el. Annyira különös volt. Abban a pillanatban számomra nem létezett semmi és senki, csak az az idegen, aki oly nyugodtan nevetgélt a többiekkel. Akkor még nem tudtam, hogy mit jelent szeretni és mennyi szenvedéssel jár a boldogság. Még itt az elején szeretném leszögezni, hogy igen, boldog voltam abban a pár évben, amíg a barátomnak mondhattam ezt az idegent, és nem bántam meg semmit...vagy talán mégis. Talán azt, hogy elvesztettem...

Mi is juthat eszébe egy 15 éves gyereknek a szerelemről?

Valami megfoghatatlan, elérhetetlen és csodás dolog, amiről a kiéhezett nők, és a tehetetlen férfiak áradoznak és álmodoznak. Az ami miatt a felnőttek összeházasodnak, majd elválnak. Az amivel minden filmet szebbé lehet tenni vagy éppen nyálasabbá, ezzel hülyítve az embereket.

Tehát semmi olyat, ami egy gyereket érdekelhetne.

Persze az idő múlásával és az életben szerzett tapasztalatokkal minden érthetőbbé válik.

Nem tartom magam pesszimistának, de nem hiszem, hogy létezik tökéletes szerelem, vagy épp a mesékben hallható holtomiglan-holtodiglan.

Annál sokkal elérhetőbb...

.

2009-06-02T17:33:00.003+02:00

Az életet még most is csak egy csalafinta, olykor kegyetlen játékhoz tudnám hasonlítani,
mely mégis kiszámítható. Ezáltal unalmassá válhat a létezés.
Ez az élet különös fintora...megtervezett izgalmak.

Az ablakon beszűrődő csintalan napsugarak ádáz harcot vívtak nap, mint nap a szobában
uralkodó sötéttel, ezzel halovány mosolyt csalva arcomra.
A hajnal első pírja a sereg élén érkezik, mögötte megannyi "fénylovas".
Órákig tartó küzdelem veszi kezdetét, melynek vége mindig ugyanaz...az árnyak lassan betöltik a szobát,
egy megnyugtató mondat száll a lágy szellővel: "Holnap találkozunk...", s az utolsó fény is elhal az
alkonnyal. Majd felkél a királynő, kecsesen nyugalmat rejtve a szívbe...

"Felkelsz, és arcodra egy mosolyt festesz, ez is kell a mindennapos jelmezedhez, milyen szép vagy...
Újra játszol, újra élsz, magányodról nem beszélsz, hangok hívnak, visszatérsz, nem szeretsz és nem
remélsz... Ugye nem félsz??"

Hiány...

"folyt.köv."

.Hazatérés?!.

2009-05-04T09:01:00.009+02:00

.mekeru.kimi ga inai to samishii.
Haza szeretnék jutni.
Túl régen elhagytam a helyet, mit otthonomnak hívok.|B613
Azt hiszem azért jöttem, hogy megkeressek valakit, talán valamit. Lehet egy érzést.
Csak hát az idő...mindent homály fed, és elfelejtettem miért jöttem.
Elfelejtettem annak lenni, akinek születtem. Be akartam olvadni, hogy könnyebb legyen az ittlétem.| Az álarc csak az arcot takarja, a szívet nem.
Ha sokáig ülsz a sötétben, megigéz a vakság.

Mint abban a könyvben...ha eltávolodsz a daimonodtól, belehalsz. Mert egyek vagytok. Csak együtt éltek.
Mint Én és B613.
Talán Ő a daimonom...a lelkem.
Jégszív.
Talán.

Hosszú az út.| Gyenge a test.
Eldobom hát.|Semmit sem ér.

Üres vagyok.
Üres is voltam.
Talán üres is maradok.

Minden oly rég volt.
Nem létezett mindig a Jégvilág.
Gyere elviszlek a múltba. Oda hol még senki sem járt.
Egy világ sokféleképpen születhet.
A lényeg a halhatatlanságon van. Örök időre szánják őket.
Fényből és Árnyékból teremtődnek, alkalmazkodva szülöttjükhöz.
Ő formál Téged, s Te őt.
Megalázkodás, a szeretet felett.
Majd jön a vágyakozás az ismeretlen felé. Megtalálni, mit még nem éreztél, mit nem érezhetsz.
És elhagyod önmagad. A világod.
Hát itt lennék...nincs semmim.
Törött szárnyak, melyekkel lehetetlen a hazatérés.
Egy jégszív, melyet önként odaadtam.
Egy világ, mely magányában jégbe borult.
Egy burok, mi már nem véd semmitől. Még a hidegtől sem.
Egy test, mely inkább keretek közé zár, mintsem szabaddá tesz.
És HIÁNY. Annak a hiánya, amiért idejöttem.
De megérte.
Van kihez kötődnöm. A világom már nem csak egy a sok közül. Már B613. Az egész részese.

Gyenge az ember, mind ki él.
Ki önön árnyékától fél.
S tegnapoktól, szebb holnapot remél.
Szívének boldogságot ígér.
Teste lelkével harcra kél.
Istentől megbocsájtást kér.
Keze mégis tiszta vér.
Szemében kialszik a fény.
Elméjében tombol már a tél.
Nincs más csak remény.
Gyenge az ember, ki másnak él.
Ki megszeretni fél.
Ki gyenge, haza soha nem tér.

Félek is.
Megszerettem őket.

Zárj a karjaidba. Még engedem.
Ne törődj a varázzsal.
Ha szétfoszlik, hát szétfoszlik.

Van, mi nem okozna fájdalmat, de szeretnénk, hogy fájjon.
Legyen fájdalmas, okozzon kínt, mintsem érzelmek híján elvesszek e világban.

Ha fátyol ülne majdan szememre,
s béklyókat akaszt a sors kezemre,
jégből börtönt von testemre,
nem enged, s majd itt fekszem remegve,
Isten esküszöm a lelkemre,
életem írja rá nevedre.

Halkan fúj a szél. Száraz leveleket szállít. Nyomott hagyok rajtuk. Üzenetként...
-Készen állsz?
-Szerinted?-vontam fel a szemöldököm. Erre nem lehet felkészülni...
-Mindent bepakoltál?
-Nincs semmim- feleltem, s gúnyos mosoly ült arcomra. Mi igazán fontos volt, magamba zártam...az emlékeimbe.
-Menj hát és légy boldog.
-Boldog? Nélkülük?-tört ki belőlem a nevetés, mely hamar el is veszett az éjben, mint az kitől származott...

.Töredék.

2009-05-03T18:09:00.003+02:00

-Hunyd be a szemed és képzeld magad elé a világ összes pillangóját. Melyiket választanád?
-Egyiket sem.
-Miért nem?
-Míg szabad, s csak szemem látja, szívem érezheti. De mihelyst kezemben tartom, az enyémmé válik. Már nem szabad és elveszti azt, amiért meg akartam fogni. A szabadságát s ezzel a varázslatot.

Hidd el csak addig tartasz elérhetetlennek, míg meg nem fogod a kezem.
Majd egy leszek számodra is, nem az egyetlen.

Hibátlan nem létezik. Távolról minden annak tűnhet, de közelebbről szemlélve észrevehetőek a hibák. Hallhatóak a botlások. De ez a tökéletesség.

A csalódás nem azt jelenti, hogy mások rosszul cselekednek, hanem megtörik a beléjük vetett hited. Ezáltal nem is másokban, hanem magadban csalódsz. Ez az igazság ára.

Most nézz a szemembe. Érezd, mi benne ég. És hazudd bele, hogy fontos vagyok. Hazudj úgy, hogy Te se hidd el.

Én Én vagyok. És Te ki vagy?
Ugye Velem maradsz?
Ugye Te sem gondoltad komolyan?
Szeress vagy dobj el.

Átölelt. Éreztem, ahogy lélegzett. A részem lett. Megszerettem. Majd elment és hátra se nézett.
Ne csodálkozz. Mit vársz a valóságtól?
Persze Nekem NEM volt fontos. Miért is lett volna? Hisz csak szerettem.

Nézem magam a tükörben. Mozdulatlan az arcom, s mégis nevet a tükörkép.

Egy angyallal háltál, s az ördög ébredt melletted.|Tán nem tetszik a szarvam?

Ülök a szobában. Hátam nekitámasztom a falnak. Gondolatban feketére festem mind. Hagyom, hogy a gyenge holdfény megvilágítsa festéktől mocskos testem. Hagyom, hogy szemem visszatükrözze a semmit, mit a világ helyezett oda. Hagyom, hogy beleolvadjak a sötétbe. Majd óvatosan kinyúlok az ablakon, és markomba fogok egy csillagot. Gyengéden végigsimítom aprócska testét, s visszahelyezem az égre. Azok közé, kiknek Ő is csak egy. A többi csillag közé. De Nekem Ő mindig a Csillag lesz. Az egyetlen. Még ha Ő ezt nem is tudja.
Visszaroskadok a földre, s könnyes arccal befejezem, mit elkezdtem. Árnyékba mártom az ecsetem s eltakarom a világom. Még pár vonás és megszűnik a fény. Eltűnik a Csillag.

.Ahol az ég a földdel eggyé válik.

2009-04-30T14:36:00.004+02:00

Ahol az ég a földdel eggyé válik, Én várok Rád.| Kevés az idő.
Vannak dolgok, melyek ellen semmit sem tehetünk. Talán nem is akarunk.
Élni nem nehéz, mi keressük a problémát. Kérdésekkel.
Szeretsz?| Talán Te sem gondolod komolyan a kérdést és Én sem a választ.
Néha egy helyben topogunk, és mégis elveszünk a saját lábnyomunkban.
Nem attól komoly valami, mert jelentősége van a világban, hanem mert mi adunk értelmet neki.
Ezáltal számunkra fontos lesz. És ami nekünk fontos az fontossá válik a környezetünk és a világunk szemében. Így változhatnak az elvek. Az enyémek biztosan.
Mosoly. Mosolyogj, hogy mások is mosolyoghassanak. Még ha kényszeresen is.| Valakinek ez is sokat jelent.
Az üresség nem fáj. Nem fájhat.| Csak jelzi a hiányt, amit vagy észreveszel, vagy megöl.| Persze nem testileg.
Attól mert lélegzel, még nem élsz. Ahhoz akarnod is kell.| Akarat pedig nem adatik meg mindenkinek.

-Szédülök. Nagyon fáj.-súgtam halkan, hogy anyu ne hallja meg a másik szobában.
-Majd elmúlik. Mindennek ára van.
-De Nimo mikor lesz már vége?
-Ne siránkozz már ennyit. Most Velem akarsz lenni vagy sem?
-Veled...-mondtam beleegyezően, s bevettem a többi a tablettát is.
-Na látod. Nem állhat közénk a valóság.
-Már nem...-forgott a szoba, kezdett minden elmosódni. Éreztem, ahogy Nimo szorosan magához ölel. Nem engedte, hogy a fájdalomra gondoljak.
Mindent előre elterveztünk. Elmentünk a nagyihoz és kicsempésztünk egy doboz szívgyógyszert és néhány nyugtatót. Majd hazaérve írtunk egy levelet anyunak, és a konyha asztalon hagytuk.
"Te is tudod anyu, milyen magányosnak lenni. Milyen értelmetlennek látni az életet. Milyen érzés megtapasztalni az ürességet. Ne magad hibáztasd. Te mindent megtettél.
Szeretünk,
Miion és Nimo."
Halkan feljöttünk az emeleti szobába és belefogtunk. Meg kellett szabadulnom a testemtől.
Nem sok lehetőség maradt. És idővel is szűkösen álltunk. Minden megoldódni látszott.
-Érted bármit...-az utolsó mondat mit még testem képes volt kinyögni. Majd némaság következett. Hosszú és halálos. Sötétség.
...Érted bármit...

.Érzelmek.

2009-04-24T16:58:00.007+02:00

Hiszel a valóságban?
Ha valamiről azt gondolod, hogy tökéletes, akkor hibázol a legnagyobbat.
A szerelem sem tökéletes, csak magában hordozza a szenvedés művészetét.
A szenvedést, az édesen kínzó szenvedést és a lehetőséget az álmokra.

-Miion ne mocorogj már. Így nem tudom feltűzni a hajad.-morogta mögöttem Alizé.
Kedveltem Alizét. Mindig mellettem volt, ha szükségem volt rá. És kitűnő ízlése volt.
-Kész is lennénk-suttogta a fülembe, de mire megfordultam már a kanapén ült és hangosan kacagott.-Gyönyörű vagy Te halhatatlan szajha.
-De felvágták a nyelved-vágtam vissza, majd mosolyra húztam a szám. Gyors léptekkel a kandalló felé haladtam, töltöttem egy pohár pezsgőt, majd arcomra illesztettem az álarcom.
-Indulhatunk hölgyem? A bál nem tart örökké.-vetettem oda hanyagul.
-Hölgyem Neked a...-harapta el a mondatot, felvonta a szemöldökét és gúnyosan kilépett az utcára.
A holdfény szelíden megvilágította márványbőrünk és életentúli hatást keltett. Élveztem a gyenge szellő nyújtotta élvezeteket. Tisztában voltam a ténnyel, hogy az emberek szemével egy tökéletes felöltöztett porcelánbaba vagyok. Törékeny testalkatommal, a semmit tükröző kék szemeimmel, vállig érő ezüstszín hajammal még a vámpírok közt is elbűvölő ifjúnak számítottam. Persze ezt ki is használtam...
A kastély, mely a bál színhelyét nyújtotta, maga volt a tökély. A fény elragadóan tükröződött az üvegeken. Hívogatva minket.
Könnyed mozdulattal belöktem a kétszárnyas ajtót és meglepő látvány tárult elém. Több száz halhatatlan szebbnél-szebb ruhákban. Szenvedély izzott a levegőben. Boldog kacajok, huncut suttogás, buja sikolyok. Azonnal otthonosan éreztem magam. Minden túlfűtöttséget árasztott. Színkavalkád. Megnyugtatóan izgató.
Lágy bizsergést éreztem a tarkómon. Tudtam, hogy valaki figyel. Hátrapillantottam és egy pillanatra elállt a lélegzetem. Csak egy pillantás volt. De szívem a torkomban dobogott. Mélyen valahol már akkor elhatároztam, hogy kell Nekem. Ébenfekete haja lágyan simogatta arcát. Felsőtestét csak egy félig begombolt bársonying takarta. Szívem egyre hevesebben dobogott, amint egyre alaposan vizsgálgattam az idegent. Koromszín szemei szinte megigéztek. Valami különös csillogás volt benne. Egyszerűen elvesztettem az önkontrollt. Emberi lassúsággal elindultam felé ezzel magamra vonva a teremben lévő vámpírok tekintetét. Halkan melléléptem, kezem gyengégen az arcára helyeztem, ujjaimmal kéjesen simítottam végig ajkait. Éreztem, ahogy mosolygott. Gyermeki ártatlansággal bámultam. Együttérzően átölelt. Halkan fülébe leheltem, hogy mégis mindenki hallja-már vártalak D.-és hosszan megcsókoltam.

.Nimo.

2009-04-23T14:26:00.007+02:00

Szeretném, ha valóra válnál.
Szeretném megfogni a kezed.
Szeretném, ha kinevetnél, ha sírok.
Szeretném,ha veszekednénk.
Szeretném, ha mellém bújnál, ha félek.
Szeretném nem elfelejteni ezt az érzést.
Szeretném, ha együtt sétálnánk.
Szeretném, ha megvédenél.
Szeretném, ha Velem lennél.
Szeretném, ha lenne közös emlékünk.
Szeretném megosztani Veled az életem.
Szeretném, ha a testvérem lennél.
Szeretném elmondani, hogy szeretlek.

Azt mondják, az erős álmok valóra válnak.
Nem félek, hisz valóság leszel egyszer.

Különös érzés szeretni valakit, aki nem létezik.
Idegen dolog könnyeket ejteni azért, akit Te találtál ki.
Talán bolondság...de fáj.
A hiánya. És a tudat, hogy talán soha nem látom.

A napfény már áthatolt a függöny résein és ébredésre késztetett. Szeretek reggelente feküdni az ágyamban és élvezni a napfelkeltét. Csak hemperegni...semmivel nem törődni. Így volt ez azon a reggelen is.
Majd egy nagy puffanás és megláttam Nimot.
A legidegesítőbb, ha valaki ráugrik az ágyamra amikor lustálkodom. Kizökkent a nyugalomból.
-Gondoltam, hogy Te vagy...-sziszegtem felé mérgesen.-csak Te nem tudsz normálisan leülni.
Szemében csalódottságot pillantottam meg, majd mosolyra húzta a száját és átölelt.
Gyűlölöm, hogy nem tudom utálni ezért...ha valami idegesítőt csinál, gyorsan megölel és elszáll minden haragom. Azt hiszem szeretem.
Csak azért jöttem, hogy szóljak, kész a reggelid.-váltott vissza a tőle megszokott, kicsit rideg stílusra. Szinte soha nem mutatta ki az érzelmeit, de mégis érezte őket az ember. Talán csak azért éreztem, mert ikrek voltunk. Olyan megnyugtató volt Vele lennem.
-Mindjárt megyek.- kikászálódtam a párnák közül és monoton elkezdtem öltözni. Hátrapillantottam, de már csak a csukott ajtót láttam. Megint nem várt meg. Rápillantottam az órára. Fél nyolc múlt. Késésben voltam ismét. Lerohantam a lépcsőn, felkaptam az ajtó mellett hagyott táskám, beletettem a reggelim.
Nimo hol van?-kérdeztem anyától- el fogunk késni...
Miion, milyen Nimoról beszélsz? Nincs itt semmiféle Nimo.-jött a válasz...a válasz, ami megdermesztett, felemésztett és talán meg is ölt...

.Álarc.

2009-04-17T12:37:00.004+02:00

A mosoly egy fegyver. Emberek tömegeit tudod irányítani vele.

Ami Neked a valóság, Nekem csupán egy álarc. Egy jelmez, melyben elbújhatok. Hol elrejthetem azokat a dolgokat, amikről nem akarom, hogy tudjon a nagyvilág.
Ha nevetek vagy rád kacsintok az nem feltétlenül azt jelenti, hogy boldog vagyok vagy kedvellek, csupán játszom a szerepet, amit megkövetelek magamtól.

Könnyezik a szem és nevet a száj,
nem sikoltok, úgyse hallod mi fáj.
Könnyezik az ég is, s vele nevet a nap,
hidd el csak Te vagy, ki rab...

Az őrület szélén táncolni csak látszatra veszélyes.

.Elveszni.

2009-04-16T08:24:00.005+02:00

Szeretnék álom lenni,
könnyű széllel szállni,
valóra válni,
örökre elveszni.

Szeretnék szeretni,
és szeretve lenni,
tündéreket kergetni,
fájdalmat feledni.

De mindezt csak szeretném...

Nézz a szemembe és lásd a világom.
Lásd a világot, mi ha nem vigyázol, édesen magához húz.
Magához húz, szorosan átölel és soha nem enged el.
De ne félj kérlek, ott melletted tudok maradni.
Vigyázom Rád, ha rémálom gyötör.
Veled könnyezem, s Veled osztom meg a gyönyört.
Csak kérlek maradj a világomban.
Maradj Velem...

Biztos akarod?-kérdezte a fiú, s hátát a kihalt fának támasztotta.
Igen-mondta bizonytalanul a lány. A lemenő nap sugarai megvilágították ezüstösen csillogó haját, ajkait, mik még a fájdalomban is mosolyra húzódtak, a piciny manófüleket s a szemeit. Azokat a kék szemeket, melyek a legtisztább éjszakát tükrözték.
Óvatosan átölelte a fiút. Érezni akarta. Érezni minden porcikáját. Azt akarta, hogy a fiú ugyanúgy szeresse, ahogyan Ő. Bármit megadott volna érte. Testét tálcán kínálta a szerelemért...
Két kezét az arcára tette és gyengéden megcsókolta.
Könnyedén hullottak le ruháik, mintha csak a szellő fújta volna le róluk.
Testük összeolvadt. Érezték egymást. Buja vágyak keringtek a levegőben, mit kitöltött a szenvedélyes pára.
Tiltott...egy elf és egy halandó ember testének kéjes tánca...
A lány jobban szerette a fiút, mint bármit ebben a rideg világban. Ő volt az egyetlen ami még itt tartotta. És a remény, hogy egyszer a fiú is így gondol rá...s nem mint a többi száz meg százra.
Testük reszketett a gyönyörtől. Szorosan egymás mellett feküdtek és élvezték, ahogy a Hold mosolyt csal az arcukra. Itt akartak maradni örökre.
A lány is mosolygott, talán az első szívből jövő mosolya volt, melyet a fiú hangja hamar elfojtott.
-Ne félj, ez nem változtat semmin. Barátok vagyunk.-súgta és álomra hajtotta fejét.
Könnycseppek gördültek le a halhatatlan arcon. A bánat könnycseppjei...érezte, hogy minden elveszett, s apró kezével táskáját kereste. Óvatosan belenyúlt, hófehér ujjaival megmarkolta a pengét. Magát a halált.
Már nem volt remény. Nem akart itt maradni...

.Lehellet.

2009-04-10T10:28:00.005+02:00

Az életet csak dobogó szívvel élheted, még ha nem is nálad dobog...

Sötét éjszaka telepedett a tájra. Túl sötét.
Rémálmok gyötörtek azon az éjjelen. Az utolsók...
Egy folyosón voltam, mintha egy kastély része lett volna...futottam.
Szívemet félelem szorongatta. Éreztem, hogy valami rossz fog történni, valami amitől annyira félek. És csak futottam...Nem tudtam hova kell mennem, csak vitt a lábam. Meg kellett előznöm Őt. Nekem kellett hamarabb odaérnem. Meg kellett mentenem...
Egy folyosó, majd még egy és még egy...forró könnycseppek folytak le arcomon, amint egyre elkeseredettebben kerestem azt, mi nem is létezett. Saját zihálásomtól nem hallhattam a halk kántálást, mit a falak visszavertek. Testem engedelmeskedett a varázslatnak és görcsbe rándult. Lehullottam a porba és üvöltésbe fojtottam a kínt. A kínt, ami emésztett. Erőm egyre alább és alább hagyott. Elmém lassan az őrületet kívánta.
De mennem kellett, már láttam az ajtót. Az ajtót, mi rejti a szívemet.
Még pár lépés-súgtam alig hallhatóan, majd megérintettem a kilincset. Az ajtó kitárult és megláttam Őt. Az idegent, kinek szívemet adtam. Saját vérében fekve, egy utolsó mosollyal az arcán. Elkéstem. Minden az Én hibám, s az esendő testemé...
Remegő kezemmel megérintettem az ajkát, az ajkat mi még a halálban is együttérzően mosolygott. Könnyeim hófehér arcára hullottak...szorosan magamhoz öleltem.
Minden az Én hibám...ismételtem magamban.
Talán még helyrehozhatod-szólalt meg egy hang a fejemben és cselekedtem.
A legsötétebb rítusra készültem, mit egy elf ismerhet...az élet sötét ajándéka...
Gyengéden hozzábújtam, az arcom az arcához nyomtam, s zokogva fülébe súgtam:
"...vér, lélek, könny, s az élet így kéreti,
mi az enyém vedd el hát, s add vissza, mi Őt illeti..."
Halvány fény borult a szobára...

.Sikoltás a némaságban.

2009-04-09T19:45:00.003+02:00

Csend a csendben, s mégis üvöltenek a falak,
Csak a test beszél, hisz rég elhaltak már a szavak.

Sikolt a gyermek, száját nem hagyja el hang,
Némán győzi le megviselt lelkét a harag.
Irigyen néz mást, ki nála lehet boldogabb,
S piciny testét betölti egy buja gondolat.
Kevélyen pillant fel a magasba,
Fösvénynek magának maradna.
Torkosan falja azt, mit nem szabad,
Restségén nem fog már akarat...
Bűnösnek születik, mind ki él,
Halál után minden új életre kél...

A félelem nem más, mint saját gondolataink túlnagyítása és kivetítése az életbe.
Az emberek nem a haláltól félnek, csak féltik elveszteni azt, ami itt tartja őket.

.csak egy mosoly.

2009-04-08T18:13:00.005+02:00

...a lejátszóban megtalálod a Still Doll-Kanon Wakeshima című számot...
...utalás...nem parancs...

Mosolyogni, önfeledten hulló könnyeket tagadni,
Álmokkal élni, s talán örökre a múltban ragadni.
Meg nem történt dolgokat siratni, majd feledni,
Tőle ölelést remélni, tegnapokon merengni...

Lényének hiányát magadba fojtani,
szíved tombolását magánnyal oltani.
Titokban saját félelmeddel küzdeni,
minden holddal ujjá születni...

Volt hogy tiszta szívedből feledni akartál?
Volt, hogy minden erőddel azon voltál, hogy visszatekerd az időt és máshogy tégy dolgokat?
Talán megérted...

Szeretni szavak nélkül érdemes.
Szeretni önként kell.
Szeretni csak szívből, örökké szabad.
Ha szíved egy ismeretlennek adtad, ne félj visszakérni,
de ha annak az idegennek, kinek közelségét ezerből is felismered, tudd, hogy jól döntöttél.

Csak az a szerelem vak, mi testi vággyal társul.
Az emberi mohóság vakít el.
Az igazi szerelem megunhatatlan vonzalmat kelt, és soha nem hagy alább.
A barátság a tökéletes szerelem földi megtestesítője...

...valahol a semmi és a minden közepén terül el B613, s benne a Jégvilág. Hol jeges szelek halkan süvítenek, hol fehérség nyeli el tájat, s hol csak társad a magány. Ott él valahol a jégkastély mélyén egy piciny lény. Piciny lény...hatalmas álmok. Hatalmas álmok és szerelem. Barátság egy idegennel. Barátság, melynek nem szab gátat az idő. Halhatatlanok. Emlékük örök nyomott hagy a valóságban. A rideg valóságban...

Ne félj szeretni...

.Méreg.

2009-04-06T15:52:00.010+02:00

Dühösnek lenni annyi, mint mások hibáját magunkon megbosszulni.|Pope|

Gondolatok. Haragosak. Elég! Csend.
S mégis eme káoszban tökély a rend.
Mégis a zárt falak adnak szabadságot.
S a gyilkos kés biztonságot...

Törött szárnnyal szelni a végtelent.
Megfogni, mit nem lehet, mi lénytelen.
Átélni mit nem szabad, sötétben élni.
Gyűlölni, s önmagadtól félni.

A harag nem más, mint méreg. A lélek mérge. Lassú és halálos.
Kiöli a jót, a szenvedélyt, s csak ürességet hagy maga után.
Pusztán indulatokat.
Ha nem érzel gyűlöletet, a szeretettel sem lehetsz tisztában.

Szeretni, majd csalódni, s gyűlölve imádni tovább...

.Hiányzik.

2009-04-04T11:49:00.002+02:00

ぬける|きみがいないとさみしい.
Hiányzik|Hiányzol.
Hiányzik a somolyunk.

Majd eljő a Tavasz, és mindent felejtet,
Életet öntő mosolya betölti az eget.
Már nem vagy egyedül,hisz Benned a Világ.
Tündérek tánca kering a levegőben,
Egy elejtett szó:”Köszönöm” , hogy vagy Nekem…

.Kesze-kusza.

2009-04-04T11:31:00.003+02:00

Reménykedsz, hogy van ki éjjelente vár,
s álmaidban, fáradtan karjaiba zár.
Érzed, szeretnéd, akarod,
hogy valaki legyen a Te angyalod.
Akarni kevés, nem számít a szó,
mindent ellep a vakító hó.
Üres a táj, börtönt alkot a jég,
és a hold még egy utolsó táncra kél.
Ő nem lehet Tiéd, Ő nem lehet,
Hidd el önként, nem Téged szeret.
Mikor csak elméd tudja, hogy fáj mi nincs,
szíved hozzáköt, mint megannyi bilincs.
Mikor kimondod azt, mit nem szabad,
akkor vagy csak igazán önmagad.
Tiltott az érzés, hamis az álom,
emléke tova soha ne szálljon.
Majd ópiumcseppek, majd elemészt,
tőle csak nyugalmat remélsz.
Herceg ura herceg nem lehet,
könnyes szemed az égre mered.
Keresel egy meg nem született csillagot,

Mosolyáért szívedet adod…

.Tavasz.

2009-04-03T17:38:00.002+02:00

Csak ültem az ablakban. Ültem és vártam...a tavaszra.
Talán egy másik világban már tavasz volt, egy másik bolygón, talán a szívemben.
Mindig is imádtam ilyenkor a naplementét. Halhatatlan elf lévén többet láthatok belőle, mint az emberek.
-Emberek...szegény lények...sohasem fogják megérteni, hogy mit is jelent a naplemente.
Számukra csak lemegy a Nap, hogy a Hold vegye át a helyét. Pedig ennél sokkal több. Egy nap halála. Meghal, hogy újjá születhessen. De hol is kezdődik a halál? Az élet végzeténél, vagy jóval előbb, az érzelmek pusztulásánál? Vajon meddig élhet valaki érzelmek nélkül? Talán nem is számít...
A Nap utolsó vérben izzó sugarai bíborba öltöztették a kerti tó tükörsima felszínét, ezzel drámai hatást keltve. Vagy csak épp megalapozva tökéletességét az idegennek, ki oly egyszerűen belépett az idilli képbe. Belépve ezzel az életembe. Bánom ezt a pillanatot...
Elbűvölő mosolyával és titokzatos szemeivel az első pillanatban megigézte szívem, mit hamarosan önként neki is adtam. Ohh Én naiv...ha akkor tudtam volna, amit most...talán akkor is odaadtam volna...
Mindennek már egy évtizede. 10 hosszú éve. Az elfeknél ez igen csekély, hisz örökifjú testükön nem fog az idő. De ilyen helyzetben az örökkévalóságnak tűnhet.
Várakozás...várakozás arra, mi többet nem jön el. Várni az idegenre.
Fájdalmas és mégis csodás emlék. Az együtt töltök percek gyönyöre, az ajkak édes találkozása, testek kimerült harca...emléke bennem él.
Oly hirtelen távozott, mint amilyen hirtelen volt a megjelenése is.
Egy ígéret maradt csak utána:
-Örökké szeretni foglak kedvesem, hozzon bármit is a sors...
Távoznia kellett. Haza. Vissza ahonnan jött...a saját világába...
Nem tudom gyűlölni, mert elhagyott...még ha hazug is az ígéret, a szívemet adtam neki.
Csak a szívemet...

.Álom és Valóság.

2009-04-03T17:32:00.001+02:00

.Idézet a régi blogomból.

Filozófia óra. A tanár csak mondja, az évek alatt már jól begyakorolt szöveget.
Csak szófoszlányok jutnak el a tudatomig, de elég ahhoz, hogy rájöjjek az emberi egyediségről van szó. Mennyire elcsépelt téma. Egyediség? Egyéniség? Vicces…divattá vált kitűnni a tömegből, egymás ötleteivel dicsekedni. Kreativitás hiány. Lassan népbetegség. Fárasztó és unalmas…érzem, ahogy szemem lassan becsukódik. Próbálok ellenállni az álmok hívó szavának, de gyengébbnek bizonyulok.
Üres a terem. Már vége lenne az órának? Minden oly furcsa, túl kihalt.
Nagy nehezen összepakolom a cuccom, felhúzom a kabátom és kilépek az osztályból. A folyosó is csendes, mintha évek óta nem járt volna itt senki. Kezdek nyugtalan lenni.. Érzem, hogy valami nincs rendben. Szabadulni akarok, minnél messzebb ettől az átokverte épülettől. Lerohanok a lépcsőn, elsuhanok a tanári előtt, de a látvány elborzaszt. Véres kéznyomok a falon, hullamerev testek mindenütt, a filozófia tanár arcára ráfagyott a félelem. Megengedek magamnak egy halvány mosolyt. De belémhasít a rettegés…valaki van itt. Az eleitől kezdve éreztem. A kijárat felé veszem az irányt. Valami megállít, egy érzés, egy hang, vagy csak valaki közelsége…az udvaron…Hirtelen elillan minden borzalom, tudom, hogy oda kell mennem. Lábaim külön életre kelnek és csak visznek és visznek. Mire észreveszem már a hátsó udvarra nyíló ajtó kilincsét markolászom. Nagy levegőt veszek és kilépek a hidegbe. A hűvös szellő simogat, cirógatja a hajam. Egy idegenre meredek, ki gyengéden, de annál elszántabban hívogat. Elindulok felé, közelebb és közelebb, majd szorosan átölelem. Úgy érzem, mintha mindig is Rá vártam volna. Kezeivel óvatosan átkarol és még közelebb húz. Hófehér testének ridegsége imádattal tölt el. Ajkát ajkamhoz emeli, ébenfekete haja lágyan arcomhoz simul és mélysötét szemeiben megpillantom saját szemem jegesen kék csillogását.
Majd szája lejjebb csúszik…egészen a nyakamhoz…
Megszólal a csengő. Kinyitom szemem és mérgesen összegzem, csak egy álom volt, de padtársam hangja nyílként hasít belém.
-Miion, Te vérzel…

Az Álmokat csak egy vékony üveg választja el a Valóságtól…Tanulj meg sérülés nélkül átlépni az üvegen.

.Remény.

2009-04-03T13:51:00.005+02:00

"...tévedésből jöttem a Földre és félek, hogy itt ragadok..."

Tévedésből.
Egy meg nem történt perc szüleménye vagyok.
Csak egy Álomkép.

Csak egy álom, egy álom, mi távozik.
Számomra a minden, mindegyre változik.
Éjt követ nappal, s nappalt az éj.
Meglátod, soha nem Én voltam a Fény.

...meglátod...

KÉPEK.kép.KÉPEK
melyek talán nem is igazak
talán sosem voltak
melyek azzá válnak
talán azok

Miért vagyunk itt?
Talán ez segít...
"Az élet megtanított arra, hogy mikor harcoljak valakiért, és mikor álljak félre, ha
én nem szeretek, vagy ha engem nem szeretnek. Megtanított arra is, hogy mikor a
legfontosabb döntéseket hozom, hogy döntsek jól. Azt is megmutatta, hogy sok
embert elvesztek, és sok embert el kell majd engednem, akiket szeretek, de
erősnek kell lennem, és arra kell gondolnom, hogy mások számítanak rám. Idővel
begyógyulnak a sebek, mert aki elment, az nem jön vissza. Persze ebből
természetesen sok minden nem igaz. Az élet csak remélni tanított meg. Remélni
azt, hogy tudjam, mikor kell harcolni, s félre állni. Remélni, hogy jó döntést
hozok, mikor döntést kell hoznom. Remélni, hogy akit elvesztek, annak jobb lesz,
és én majd erős tudok maradni, hogy továbblépjek, és csak a jó emlékeket őrizzem
meg. Remélni, hogy begyógyulnak a sebek, a legmélyebbek is, begyógyuljanak, de
ne tűnjenek el. Minden egyes sebet szeretek a szívemen, minden én vagyok, és a
múltam, ott kell lenniük. Tehát csak remélhetem, hogy így fogok élni. De nekem
ez a pár remény pont elég."

Nem a boldogságért vagyunk itt. A reményért. A reményért, hogy boldogok leszünk.
Ne akarj boldog lenni, csak reméld, hogy az leszel.
Ne légy önző...hisz csak akkor remélheted, hogy mások sem lesznek...

Réveteg tekintettel nézlek titeket emberek,
s kérdem Én, hová lett halhatatlan lelketek?
Hová lesz az, mi örökké elveszett?
Nincs semmitek, csak halandó testetek.
Bár az Én szívem marja jég,
nálatok még az is tovább él.
Szemetek üres, elmétek fél,
az idő veletek harcra kél.
Harcra kél, porba tipor, s elemészt,
de ne sírj, reméld emlékedben tovább élsz...

.Ébredés.

2009-04-02T17:05:00.000+02:00

...nézz...láss...lélegezz...érezz...

Nézz, talán csak álmomból ébredek.
Láss, ennyit talán kérhetek.
Lélegezz, hisz elszállt a méreg.
Érezz, napkeltével elhal a fényem.

"...ébredj gyermek, megöl az álom..."

Csak hunyd le szemed,és lásd mi nincs,
Csak szemednek rejtett a kincs...

Emberek.
Mi nincs kezetekben tán nem is létezik?!
Mit nem lát szemetek kevésbé lenne igaz, mint mi látható?!
Mi nem érinti szívetek nem lehet-e érezhető?!
Mi nem tiétek, másé se legyen?!
...hunyjátok le szemetek...s váljon valóra, mi csak illúzió volt...

Azt hiszed Téged nem érinthet senki?
Téged nem bánthat az Élet?
Én csendben ülök és együtt nevetek a világgal.
Gyermeki kacajt visz a szél, s beleremeg a jég...

...temesse a múltat halandók sikolya, hogy éltetni tudja a jövőt a halhatatlanok mosolya...

Csak a gyengék sírnak...Én könnyezem az életért...